Tokio Hotel

Üdvözöllek a Tokio Hotel karaván honlapján! Fejlesztések, feltöltések folyamatosan csak a mi karavánunknak!


- A bácsikádhoz – felelte Susanne, Emma pedig egyből értett mindent.
- Tom bácsi megint rosszat csinált – mondta lehangoltan. . Susanne szíve majd’ megszakadt a gyermeki keserűséggel teli hang hallatán. Nem szerette, ha szomorúnak látta ezt a kislányt.
- Felmegyünk hozzám, rendben? – kérdezte, elterelve Emma figyelmét az apjáról meg a nagybátyjáról.
- Oké – lelkendezett a kislány. – Felvehetem azt a szürke ruhádat, amelyikben először láttalak?
Susanne-t örömmel töltötte el, hogy Emma ilyen jól emlékszik az első találkozásukra. Azon a napon Bill a szerkesztőségbe vitte Emmát, így a kislány grafitszürke kosztümben láthatta meg őt.
- Persze, hogy felveheted – mondta végül, Emma pedig elvigyorodott.
Az apró lakás konyhájában találták Robert Palmert, aki épp azon fáradozott, hogy szendvicset készítsen magának. Mikor észrevette az érkezőket, nagy szemeket meresztett a szőke gyerekre.
- Nem a tiéd, ne aggódj – jegyezte meg kedvetlenül Susanne és azon gondolkodott, hogyan mutassa be férjének Emmát.
- A bácsi kicsoda? – kérdezte Emma és érdeklődve Robert felé pillantgatott. A férfi arcán hezitálás látszott. Fogalma se volt, hogy mutatkozzon be, s mielőtt válaszolt volna, franciául kérdezte feleségét:
- A szeretőd gyereke, mi?
- Igen – válaszolta Susanne, szintén a franciát használva.
Emma érdeklődve pillantott a nőre.
- De viccesen beszélsz – hahotázott és puszit nyomott Susanne arcára. – Na, mehetek a ruháért?
- Menj csak, kicsim. Ott van a tükör előtt – mutatott az előszoba felé Susanne és a földre tette Emmát.
Robert mosolyogva nézte a nőt.
- Mennyire másképp alakulhatott volna az életünk – mondta, miután meggyőződött arról, hogy Emma nem hallhatja őket. – Kedvesen bánsz ezzel a gyerekkel, pedig nem is te szülted.
- Igen. Másképp alakulhatott volna az életem, ha nem akarsz mindenáron feleségül venni - vetette oda Susanne mérgesen. Robert ezt hallva mesterkélt nevetésben tört ki.
- Ne légy már ilyen, Susanne. Te akartál hozzám jönni, mert fontos volt a karrier és tudtad, hogy én játszva megadhatom a kezdő lökést! Azt ne mondd, hogy mindent eldobnál ezért a porontyért meg az apjáért!
Susanne nem gondolkodott, tetteit csupán az ösztön vezérelte. Jobb keze hangosan csattant férje arcán, pirosas nyomot hagyva maga után. Az sem érdekelte, ha Robert visszaüt, de erre végül nem került sor.
- Ne nevezd porontynak!Mindent feladnék érte meg Billért– susogta a nő és lehúzta kezéről az arangyűrűt, majd a fényesre sikált konyhapultra dobta.
Robertben meghűlt a vér. Közelebb lépett a feleségéhez és karjaival igyekezett átfonni annak derekát. Susanne arrébb lépett, de Robert minduntalan követte mozdulatait.
- Az enyém vagy – suttogta vészjóslóan a férfi. – Tudod, hogy nem engedem el a kezed. Nem vesznek el tőlem.
- Sosem voltam a tiéd. Utállak – fintorgott Susanne és ismét elhárította férje próbálkozását. – Hagyj már békén, Robert! Újabb pofont akarsz?
Robert utolsó kísérletét Susanne erősebb lökéssel tartotta vissza, a férfi pedig elvesztette az egyensúlyát és a hűtőszekrénynek esett, de hamar magára talált és ismét Susanne felé indult. Ekkor lépett a konyhába Emma, aki nagyon megijedt a látványtól és majdnem elsírta magát. Susanne újra félrelökte a férjét és a gyerekhez futott.
- Semmi baj, kincsem. Semmi baj – nyugtatta és az ölébe kapta a lányt. A szürke kosztüm csak úgy lógott az apró testen, furcsamód mégis jó lállt rajta.
- A bácsi bántott? – suttogta rémülten Emma. – Sue, menjünk innen!
- Megyünk, máris megyünk - dadogta Susanne és visszavitte Emmát a fürdőszobába, hogy villámgyorsan átöltöztesse. Mikor végzett, kihúzta a lakáskulcsot farmerja zsebéből és férje elé dobta, majd kiviharzott az utcára.
- Nem akartalak megijeszteni, Emma – szabadkozott, miközben maga mellé ültette a kislányt, majd Bill lakása felé hajtott.
- Nem ijedtem meg – rázta a fejét Emma. – Csak attól féltem, hogy bántott téged.
- Nem, dehogy – motyogta Susanne és igyekezett uralkodni remegő kézmozdulatain. – Robert már csak ilyen… kicsit lobbanékony…
- Ugye ez a Robert a férjed? – kérdezte Emma, amivel sikerült meglepnie Susanne-t, ugyanis a nő nem gondolta, hogy az alig öt éves kislány ilyen hamar felfogja a körülötte zajló dolgok jelentéseit.
- Igen, az. De ígérem, hogy már nemsokáig – fogadkozott Susanne és átkozta magát, mert felindultságában könnyek égették a szemét. Majdnem káromkodni kezdett, de még időben sikerült lecsillapodnia és mosolyt erőltetett az arcára.
- Te is mész a taláros emberekhez? – érdeklődött Emma lesújtottan. – Az lesz veled, mint apával meg anyával?
- Azt hiszem – felelte bizonytalanul Susanne. – De ne aggódj, Emma. Nem lesz semmi baj…
- És apa? Apa örülni fog ennek? – kíváncsiskodott tovább a kislány.
Susanne felnevetett. El tudta képzelni Bill vigyorgó arcát.
- Még szép, hogy örülni fog – biztosította, ezzel pedig ki is csikart egy félős mosolyt a kislányból.
- Akkor jó. Akkor többet jöhetek majd hozzá – nyugtázta Emma és keresztbe fonta karjait.
Bill még nem volt otthon. Susanne keresett egy mesefilmet Emmának, ő maga pedig a konyhába sietett, hogy vacsorát főzzön. A hűtőben szinte semmi sem volt, de úgy gondolta, akármi jobb a hideg pizzánál, így végül összedobott egy sajtos omlettet. Alighogy az asztalhoz ültette Emmát, Bill is megérkezett.
- Milyen volt a délutánotok? – kérdezte vidáman, miközben összeborzolta Emma haját, aki méltatlankodva tiltakozott.
- Nem volt kellemes – válaszolta Susanne és örült, hogy Billnek átmenetileg sikerült elvonnia a kislány figyelmét. – Emma előtt kaptam össze Roberttel. Sajnálom, Bill. Nem tudtam, hogy otthon lesz…
- Úgy látom, nem viselte meg – nézett a lányára Bill. Emma épp azon fáradozott, hogy megigazítsa a hajcsatjait, így nem törődött az apjával.
- nagyon okos kislány – áradozott Susanne és boldog mosoly terült szét az arcán. – Olyan édes volt, mikor rájött, hogy Robert…
Elharapta a mondatot és lesütötte a szemét. Bill nézte egy darabig, majd hirtelen mozdulattal megragadta a nő jobb kezét és hitetlenkedve kérdezte:
- Hol a gyűrűd, Sue?
- A konyhapultra dobtam, mielőtt leléptem otthonról – vont vállat a nő és boldog volt, hogy végre megszabadult az ékszertől.
Bill arca felderült.
- Mégiscsak elváltok? – érdeklődött és megszorította Susanne csuklóját.
- Bárcsak úgy lenne – sóhajtott Susanne és ábrándos tekintettel Emmára nézett. – Ha elválnék, biztosan benyújthatnád a fellebbezési kérelmet. Visszaszerezhetnéd Emmát, mert minden feltétel adott lenne a gyerekneveléshez. A bíróság azért nem hagyta, hogy nálad maradjon, mert úgy vélik, magadról sem tudsz gondoskodni, ami részben igaz is, de…
- De, ha velem lennél – szakította félbe Bill – alkalmasnak találnának… miattad…
- Pontosan – bólintott Susanne, majd gyorsan másfelé terelte a témát – Egyébként, mit akart Tom?
Bill arcáról nem tűnt el a vigyor.
- Elvonóra megy – újságolta és megkönnyebbülten sóhajtott. – Holnap végre beköltözik…
Susanne megnyugodott. Úgy hitte, mindenki révbe ér és nem kell többé hazugságok tömkelegében élniük.
Miután lefektették Emmát, komoly beszélgetésbe merültek. Susanne mindenről beszámolt Billnek. Elmondta neki a csattanó pofont és azt a Robertnek tett kijelentést is, miszerint bármit feladna a Kaulitzokért. Bill meghökkenve hallgatta a nőt, majd ajkait harapdálva megkérdezte:
- Mindenedet eldobnád miattunk? Még az állásodat is? Hiszen… talán el kéne költöznünk, ha úgy alakulna a dolog…
- A munkámat, a lakásomat, az autómat, mindenemet…
Bill nem tudott megszólalni. Átölelte a nőt és szinte magának is új információként dadogta:
- Szeretlek, Sue.
Susanne nem tudott értelmes választ kinyögni. Hellyel-közzel két éve volt Billel, s ezalatt az idő alatt egyszer sem mondták egymásnak azt, hogy „szeretlek. Természetesnek vették, de most, hogy egyikük hangosan is kimondta, új értelmet nyert minden. Az egész sokkal valóságosabbnak és megfoghatóbbnak tűnt. A nő szemében könnycseppek csillantak. A pokolba kívánta a házasságát, a karrierjét és mindent, ami megakadályozta, hogy Billel lehessen.
- Én is szeretlek, Bill – mondta végül, mosolyt csalva ezzel Bill fáradt arcára.
- Akkor miért sírsz? – kérdezte a férfi és letörölte Susanne könnyeit.
- Azért… azért… - csukladozta a nő – mert újra és újra megbánom a döntésemet… Nem kellett volna engednem a karriernek… nem kellett volna hozzámennem Roberthez… Bill, ugye elhiszed, hogy úgy érzem, mindent másképp kellett volna csinálnom…?
Bill ingatta a fejét.
- Nem lenne jó. Ha mindent másképp csináltál volna, talán soha nem ismertük volna meg egymást. Elvégre is, ha nem kapsz állást a New York Times-nál, nem készíthettél volna interjút velem, akkor pedig sosem találkozunk.
- Nem érdekelne az állás…
- Csss, Sue. Minden rendben lesz. Ha a férjed nem enged, hát megszökünk.
- Igazán? – kérdezett Susanne és maga sem hitte, mennyire izgatottnak hallotta a saját hangját.
- Igazán. Németországba megyünk… vagy oda, ahova csak akarod…
Néhány percig hallgattak, majd Susanne hirtelen gyakorlatiasabb témára váltott:
- Szerinted van még állásom? – kérdezte furcsamód vigyorral az arcán. – Ahogy Robertet ismerem, az első adandó alkalommal eléri, hogy megfosszanak az irodai posztomtól és visszaminősítsenek helyi kisriporternek.
- Zavarna, ha így lenne? – érdeklődött Bill.
- Ha a riporterkedés azzal jár, hogy veled maradhatok, akkor nem… akkor semmi sem zavar…
- Hülyén állt rajtad a szürke kosztüm – vihogta el magát Bill és az ölébe ültette Susanne-t. – Öregnek látszottál tőle.
- Tudom – bólintott a nő és Billhez csatlakozva kacagni kezdett. – Hidd el, sokszor kinevettem magam, amikor belenéztem a tükörbe!
Másnap reggel, mikor Susanne felébresztette Emmát, úgy érezte, sosem volt még ilyen boldog. Emma meglepődött, mikor meglátta a nőt.
- Szia, Sue – köszönt álmosan. – Hogyhogy itt vagy?
- Azt hiszem, itt maradok még egy ideig – vigyorgott Susanne és az ölébe kapta a kislányt. – Nem bánod, ugye?
- Dehogy! – ellenkezett sipákolva Emma. – Megyünk a játszótérre? Hol van apa?
Bill is előkerült – természetesen a konyhából érkezett. Tálcát tartott a kezében, melyen szendvicsektől megkezdve tejben ázó gabonapehelyig mindenféle reggelinek való finomság megtalálható volt.
- Igazán lovagias vagy ma – jegyezte meg Susanne és rápillantott Bill mosolygó arcára. Emma nem törődött azzal, mi van a tálcán, csak elkapkodta a pirítósokat, majd felfalta a neki elkészített gabonapelyhet.
- Interjút kell adnom… a válásomról – suttogta Bill, miközben figyelte a lányát, aki békésen eszegetett.
- Semmi baj. Vigyázok a lányodra – biztosította Susanne. – Ne aggódj, ezúttal nem viszem Robert közelébe…
Bill bólintott, majd felállt, megölelgette Emmát és elmondta neki, hogy egy kis időre el kell ugyan mennie, de hamarosan visszajön, addig Sue marad vele. Emma vigyorgott, majd ő maga lökdöste ki Billt a szobából.
- Nem kell dolgoznod? – kérdezte a kislány és befészkelte magát Susanne ölébe. – Nem kell felvenned a szürke ruhát?
- Azt hiszem, nem – nevetett őszintén Susanne. – Hát, akkor lemegyünk a játszótérre?
- Aludhatok még? – motyogta Emma és átölelte Susanne-t. – Anya sosem engedi, hogy az ölében aludjak…
Susanne a karjába emelte a kislányt és nézte, ahogy a gyermeki arc lassan öntudatlan kifejezésbe merül. Mindent megadott volna egy ilyen gyerekért. Sokszor eljátszott a gondolattal, hogy leküzdi férje ellen irányuló gyűlöletét és előáll a családalapítás tervével, de sosem tette, mert akárhányszor ránézett Robertre, eszébe jutott, hogy születendő gyermeke akár azt a ronda vöröses hajat és a pufók testalkatot is örökölheti. Most, ahogy a karjaiban nyugvó gyermeket nézte, rájött, hogy jól döntött: Emma mindent megért neki. Örömmel töltötte el, hogy a kislány összehasonlítja őt Jessicával és az pláne fokozta az örömét, hogy Emma néha jobb színben tünteti fel őt, mint a saját anyját.
Néhány órával később a kislány újra felébredt, így lementek a játszótérre. Időközben Bill is csatlakozott hozzájuk, s míg Emma hintáról hintára járt, Bill Susanne-nel együtt egy padról figyelte őt.
- Emma, ne olyan magasra! – kiáltott néha Susanne és már indult volna, hogy kiszedje a kislányt a hintából. Bill mindannyiszor nevetőgörcsét féken tartva húzta vissza a padra.
- Nem lesz semmi baja – mondogatta, s közben némi megnyugvást érzett, hogy Susanne ennyire félti a gyereket.
Lassan eljött a hétvége. Péntek este Bill arra kérte Susanne-t, hogy pakoljon össze néhány holmit, mert hamarosan Ottavába indulnak. A nő teljesítette a kérést, s miután végzett, mindhárman elhagyták a new yorki lakást.
Az ottavai gép éjfélkor indult. Emma már nagyon fáradt volt, így hol Bill, hol Susanne tartotta az ölében egészen addig, míg fel nem ültek a repülőre. A kislány békésen aludt, Billnek és Susanne-nek pedig ismét lehetősége volt komolyan beszélni egymással. A gyereknevelés fáradt lázában nem volt alkalmuk beszélgetni, de úgy látszott, egyikük sem bánja a kommunikáció hiányát, mert mindketten el voltak foglalva az új kihívásokkal: Susanne kipróbálhatta magát, mint vidám anyuka, Bill pedig nem győzött csodálkozni azon, hogy az élet másmilyen is lehet, nemcsak olyan, mint amilyen Jessica mellett volt.
- Őszintén mondom, el sem hiszem, hogy ennyire szereted Emmát – mondta Bill és Susanne-re mosolygott.
- Miért nem hiszed el? – nevetett Susanne és megsimogatta az ölében alvó kislányt. – Emma csodálatos gyerek. A legtöbb nő pont ilyen kislányról álmodik. Gyönyörű, okos és értelmes…
- Nem nagyon meséltem még Jessicáról – motyogta kénytelen-kelletlen Bill. – Ő… hogy is mondjam, nem az a fajta álomanya…
Határozatlanul elharapta a mondat végét, de Susanne érdeklődését látva gyorsan folytatta:
- Szereti Emmát, meg minden… legalábbis azt hiszem. Bébiszittereket bízott meg a nevelésével, hisz ő maga alig van otthon. Olyan rózsaszínű álomvilágban él. Tesz rá magasból, hogy foglalkozni kéne Emmával. Azt hiszem, ezért mentünk szét. Én nem hallgattam el a véleményemet. Jessica jól tudta, hogy nem vagyok profi a gyerekeket illetően. Sokszor a fejemhez vágta, hogy csak osztom az észt, de semmit nem teszek. Tudom, igaza volt… Viszont ő sem tett semmit! Ha anyám néha-napján nem vitte volna el magához Emmát, nem tudom hol tartana most. Jessica azzal is tisztában volt, hogy kevés időm van és nem tudok annyit foglalkozni a gyerekkel, amennyit kellene, hiszen turnékra mentünk, albumokat készítettünk. Ő pedig csak bulizott. A hányinger környékez, mikor arra gondolok, miért vettem el. Huszonkettő voltam, a francba is! Most szembeköpném a hat évvel fiatalabb önmagam! Sue, hidd el, akkorra elegem lett abból, hogy az újságírók céltáblája legyek. Hányszor meg hányszor gyanúsítottak azzal, hogy meleg vagyok… én pedig nem akartam okot adni arra, hogy újra és újra elővegyenek. Jessicával a 2011-es EMA-n ismerkedtem meg és… hát, mit mondjak… bejött a csaj. Persze készültek a fotók szép számmal és úgy láttam, Jessicát ez korántsem zavarja… Akkor kellett volna észnél lennem! Mondanom se kell, nem voltam. Azt hittem, hú, de milyen istenkirály vagyok, hisz befűztem egy csajt, aki tesz az újságírókra és önmagamért szeret. Hiú ábrándjaim voltak! Jessicának csak arra kellettem, hogy beférkőzhessen a hírességek közé. Az újságírók természetesen rákaptak a barátnős témára, így azt gondoltam, jól van, az orruknál fogva vezetem majd őket. Félévvel később egy túlságosan jól sikerült parti közepén törvényesen feleségüll vettem Jessicát. Nagyot hibáztam, de már nem lehetett mit tenni, hisz nem foghattam arra a dolgot, hogy nem voltam józan. Az esküvő után egy évvel megszületett Emma. Na, ekkor jöttek a gondok. Jessica terhesen sem figyelt magára, pedig akkor még a turnékat is lemondtam, csakhogy mellette lehessek. A szülés után összebarátkozott Mis Cyrussal meg Colbie Caillattel és már nem volt megállás. Addig-addig mondogattam neki a magamét, míg az arcomba köpte, hogy bébiszittert fog alkalmazni; mondván, örüljek. Egy szép napon lelépett, otthagyva engem meg az alig egy éves lányunkat. Pár hét múlva válókeresetekkel a kezében jött vissza. Nem volt más választásom, el kellett költöznöm ottavából. A lányomat csak havonta látogathattam, mert Jessica egy szemét gazembernek állított be a bíróságon… Na persze, ő meg eljátszotta a mártírnőt… Mindent eltűrtem, bár anyám sokszor megfeddett érte, de én hagytam magam… és csak most, négy év múlva sikerült végleg elszakadnom attól a nőtől, akit körülbelül egy évig szerettem igazán.
Susanne az ajkába harapott.
- Hát… őszintén szólva, mindketten elrontottunk valamit – mondta végül. – Talán együtt kell helyrehoznunk a hibákat. Egyébként tegnap benyújtottam a válókeresetet. Tudom, hogy csak akkor mondják ki a válást, ha mindkét fél egyetért, ezért arra gondoltam, csinálnom kéne valamit, amivel rá tudom bírni Robertet, hogy egyezzen bele… Nincs valami ötleted?
Bill hamiskásan mosolygott és már a nyelve hegyén volt a válasz, hogy mit meg hogyan kéne csinálni, de inkább nem mondott semmit. Jelentőségteljesen az alvó Emmára meredt, Susanne pedig megsejtette, mire gondol. Kis híján nevetés fogta el.
- Óh, Bill, hogy te mekkora egy…. – kezdte, de nem fejezte be a mondatot, mert ajkai minduntalan felfelé görbültek.
- Miért? – vágott értetlen képet Bill. Olyan volt, mint egy tetten ért kisdiák.
- Na, miért? – mérgeskedett Susanne és gyilkos tekintetét a férfira függesztette.
- Emma díjazná – vigyorgott Bill és kiemelte a lányt Susanne karjai közül. – Ismerd el, Sue !Neked is tetszik az ötlet! Figyeltem, hogyan bánsz Emmával. Rémisztő volt felfogni, hogy bár nem te vagy az anyja, mégis jobban vigyázol rá, mint ahogy azt Jessica valaha is tette. Emma elmesélte, hogy megengedted neki, hogy az öledben aludjon… hogy felvágtad a tányérján lévő húst, nem úgy, mintJessica, aki azt vallja, hogy a gyerek amint kést és villát vesz a kezébe, tanuljon meg enni… Amióta ismerlek, folyton azon gondolkodom, miért nem téged vetett elém a sors.
- Ezen már én is gondolkodtam – bólintott Susanne. – Nem tudom, miért kellett karrieristának lennem… nem tudom, miért akartam külön irodát, tekintélyt, befolyásos kapcsolatokat. Három évvel ezelőtt egy interjú során ismerkedtem meg Roberttel, ő pedig szívélyesen felajánlotta, hogy előrébb juttat a ranglétrán.
- Huszonkettő voltál – vágott közbe ironikusan Bill.
- Igen. A huszonkettedik évjárat egyikünknek sem hozott szerencsét – vigyorgott Susanne és folytatta az elbeszélést, hiszen pont úgy, mint ő Jessicáról, Bill is csak keveset tudott Robertről. – Mondanom se kell, az elejétől kezdve undorodtam Mr. Palmertől… még a nevét is utáltam… Díszebédekre és jótékonysági estekre cipelt, én pedig cikket írhattam az eseményekről. A szerkesztőségnél felfigyeltek az írásokra és úgy gondolták, a maguk hasznára fordíthatják Roberthez fűződő viszonyomat. Robert félreértette karrierista buzgalmamat és úgy gondolta, a feltörekvő lelkesedés nem is annyira a munkámnak, sokkal inkább neki szól. Nem egyszer célozgatott arra, hogy felsőbb beosztást tudna szerezni nekem… persze, bizonyos feltételek mellett. Azzal hozakodott elő, hogy mi lenne, ha feleségül venne, hiszen kényelmetlen volt számára, hogy túl a harmincon még mindig egyedülálló és nincs senki, akivel megjelenhetne a fotózásokon meg a hivatalos rendezvényeken. Fiatal voltam és túlságosan nagyravágyó. Mikor először hozta fel az ötletet, dacból utasítottam vissza. Éjszakákat töltöttem ébren, azon gondolkodva, hogy mi lenne a legjobb. Végül két hónapnyi játszadozást és üres hitegetést követően igent mondtam. Azt hiszem, felesleges megjegyeznem, hogy azóta is hánynom kell magamtól. A szép irodáért, a befolyásos életért egy divatmágnás törvényes szukája lettem… Undorító! Aztán, megjelentél… a sokak által kedvelt Bill Kaulitz, aki viharossá vált házasságából próbál menekülni. Kapóra jött a sztori, hiszen kíváncsi voltam, hogy az egykori tinibálvány, aki különleges dalszövegeiről, hatalmas rajongótáboráról és festett szemeiről volt híres, miféle kapcsolatba keveredhetett, így kereken kijelentettem, hogy én akarom csinálni az interjút. Már megvolt a külön iroda, de úgy éreztem, muszáj riporterkednem, hiszen annyira hiányzott. Robert nem akarta megengedni, hogy én írjam a cikket. Jó kapcsolatot ápolt a szerkesztőséggel, így bármikor jelenthették neki, hogy mit csinálok. Robertet elégedettséggel töltötte el, hogy egész nap az irodámban ülök és e-maileket írogatok, mert tudta, hogy sok férfi szemet vetett rám és azzal nyugtatta magát, hogy az irodának nevezett burokban megóvhat a sóvárgó tekintetektől. Én azonban addig könyörögtem a főszerkesztőknek, hogy végül a férjemnek is ellentmondva interjúlehetőséghez juttattak.
Bill teste rázkódott a nevetéstől, de igyekezett fékezni magát, nehogy felébressze az ölében pihenő kislányt. Végül csak ennyit mondott:
- Emlékszem arra a napra és most jöttem rá, hogy azóta se mondtam, milyen jó lett az a cikk.
Susanne elégedetten nevetett.
Órákkal később megérkeztek Kanada fővárosába, Ottavába. Emma lassan ébredezett és csodálkozva vette észre, hogy már nem a repülőn, hanem egy taxiban utaznak. Bill hotelszobát foglalt, majd vacsorát rendelt és jószerével mindenről gondoskodott, amire a lányoknak talán szüksége lehet. Emma már nem volt álmos, hiába könyörögtek neki, hogy feküdjön le és aludjon. Susanne igyekezett ugyan elterelni a figyelmét, de a kislány mindenáron azzal akart foglalatoskodni, hogy egyenes fonatokba kényszerítse a nő haját.
- Befonhatod, ha akarod, de előbb nyomás fogat mosni! – parancsolt rá Susanne és kibontotta a félig befont tincseket. Emma szép arcocskáján durcás kifejezés jelent meg, de szó nélkül a fürdőszobába vonult. Miután becsukódott mögötte az ajtó, Bill izgatottan lépett Susanne elé.
- Elintézted az ajándékot? – kérdezte, Susanne-t pedig majdnem nevetőgörcs fogta el. Szinte már várta, hogy mikor teszi fel a már-már szokásosnak mondható kérdést.
- Elintéztem – felelte könnyedén és végigdőlt az ágyon.
- És mit vettél neki? - kíváncsiskodott tovább Bill.
- Nem árulom el – felelt neki Susanne és az oldalára fordult, hogy elkerülje Bill átható pillantásait.
- Kérlek, kérlek, kérlek.
- Jól van! – elégelte meg a nő. – Ott van a táskámban! Nézd meg!
Bill a mutatott irányba nézett, majd lázasan kutatott az utazótáska mélyén. Végül elegáns dobozt húzott elő.
- Nem valami nagy ajándék – előzte meg Susanne – de… annyira nézte a reklámban…
A doboz néhány teljesen egyszerű barbiebabát és azok kiegészítőit rejtette.
- Hogyan tudod ilyen jól megfigyelni? Miből jössz rá, hogy mit szeretne? – csodálkozott Bill, miközben visszatette a dobozt a táskába.
- Ez egyszerű – legyintett Susanne. – Csak figyelem, hogyan reagál dolgokra. Például arra a reklámra, melyben a babák voltak.
Bill az ajkába harapott, majd így szólt:
- Na látod… Ezért mondtam, hogy Jessicának néha igaza volt… Nem értek a gyerekekhez…
- Ez baromság, Bill! – vetette ellen Susanne. – Emma imád téged, akár figyelsz rá, akár nem! Jobban szeret, mint Jessicát, vagy bárki mást!
Emma elővánszorgott a fürdőszobából és a hatalmas franciaágy közepébe vetette magát, majd másodperceken belül elaludt. Bill gunyorosan meg is jegyezte:
- Még hogy nem vagy álmos, kisördög.
Nem hagyták magára a kislányt, pedig a szoba igencsak szűkös volt. Susanne Emma mellett aludt, aki álmában átölelte őt, Bill pedig az ülősarokban talált helyet magának. Susanne nevetve nézte, ahogy gubbaszt a sötétben, de nem mert megmozdulni, hogy felajánlja a helycserét, mert egy véletlen mozdulattal biztosan felébresztette volna Emmát.
Másnap reggel nagy készülődés vette kezdetét. Bill még az éjszaka folyamán becsomagolta az ajándékot, s reggel első dolga volt, hogy Susanne-nel együtt az ébredező kislány kezébe nyomja a dobozt és a fülébe harsogja, hogy:
- Boldog szülinapot!
- Köszönöm – hebegte Emma és felült, hogy kibonthassa a csomagot. Örömtől csillogó szemével Billre, és Susanne-re meredt, majd átölelte őket.
- Olyan jó, hogy te is itt vagy, Sue – lelkendezett és tépni kezdte a csomagolópapírt, nem is törődve Bill vonagló arcrángásaival.
- Sajnálom, hogy még egyetlen születésnapodon sem lehettem jelen – mondta Susanne és Bill láttán majdnem vigyorogni kezdett.
- Semmi baj. Most itt vagy és már mindegyiken itt leszel – nyugtázta Emma és kiemelte a dobozt, majd bele se nézve Susanne felé nyújtotta szavak nélkül utasítva arra, hogy bontsa fel. A nő szétfeszítette a doboz tetejét, majd kiemelte a babákat és átadta őket Emmának.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 4
Tegnapi: 4
Heti: 9
Havi: 75
Össz.: 15 160

Látogatottság növelés
Oldal: Tokio Hotel történet 3.
Tokio Hotel - © 2008 - 2025 - tokiohotelkaravan.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »